Bevezető

Lassan felébredek...hatalmas nyüzsgés van körülöttem...két orvos, és vagy öt ápolónő. A levegőben erős gyógyszerszag terjeng. Mindenem fáj, alig bírok mozdulni. Már nem tudom pontosan mi történt tegnap este...tegnap? Erőtlenül oldalra fordítottam a fejem. A falon egy nagy naptár lógott, amire vetettem egy gyors pillantást. Hogy mi? 2 hónapja? Akkor már 15 vagyok...vagy nem tudom, zavarosak a gondolataim. Na nézzük, mi a biztos...ööö hát. Igen, lány vagyok. Ezen még az idő sem változtathat. Gépekhez vagyok kötve. Gépek, fájdalom, orvosok, gyógyszer...kórház! Igen, kórháznak hívják! Itt vagyok most. De miért? Hirtelen mintha villám csapott volna a fejembe. Először csak apró csípéseket éreztem, ami mellé zúgó hang társult. Forog velem a világ, nem látom tisztán a körvonalakat. Ekkor éles hangon megszólalt valami, és az egyik ápolónő sikoltozni kezdett: "Elveszítjük! Doktor, elveszítjük!" Nem fogtam fel ennek a jelentését, így teljes nyugodtsággal hunytam le a szemem, de a hangos, pánikszerű, sikításból ítélve ez nagy hiba volt. Azonban már nem volt visszaút. A fejemben még mindig mintha villámok cikáznának. Egyszer csak hatalmas fényesség tárult elém. Nem volt időm körül nézni, mert egy sötét alak hívogatott. Én fejet ráztam, mire az árnynak elővillantak a vérvörös szemei, és felém száguldott. Igen, nem volt lába...mint egy sötét szellem. A fehér fényt feketeség, piros villámok és süvítő szél váltotta fel. Hosszú, fekete hajamat zászló ként fújta a savanyú szélvihar. Én nyugodtan, magabiztosan vártam rá. Tudom jól, ki ő, és nem félek tőle. Az arcomtól alig pár centire megtorpant. szemeiben lángolt a düh. Morgó hangon suttogta: "Gyere velem, halandó!" A válaszom láthatóan meglepte: "Nem." Megdöbbenve hátrébb hajolt, s most már ő is nyugodtan válaszolt: "Bolond vagy."-hátra fordult, és füttyentett egyet, mire a semmiből előugrott egy hatalmas, fekete kutya. Neki is vörösen izzottak a szemei, és villogtattak a fogai. Az árny csak rám mutatott, mire az eb megindult. Az alak most hátra repült, s mikor már csak akkora volt, mint egy cseresznyemag, rám nézett, és hörgő, cinikus nevetés társaságában ezt kiáltotta: "Jó utat!" A dög a nyakamnak ugrott, és feldöntött. Én, a kutyával a nyakamon lezuhantam a mélybe. Minden elsötétült...