1.fejezet: Elvitt a nap

Sziasztok!
Bocsánat, de ez a rész elég uncsi lett, igazából nevezhetném Bevezető 2-nek is. :/ Azért remélem tetszeni fog! :) Jó olvasást! ;)
°Hug Me°

Lassan kinyitottam a szemeimet. A hasam alatt finom, üde fű volt és kellemes virág illat lengte be az egész környéket. Körülöttem három kicsi fekete gombócka aludt. Még a szemeiket sem nyitották ki. Hát igen, én  vagyok az első, tehát én fedezem fel a környéket. Majd milyen irigyek lesznek a kis bogyók. Nos, akkor kalandra fel! Anyám még sehol sincs, lehet, hogy meg kellene keresnem őt. Ügyetlenül feltápászkodtam, és neki indultam. Fel néztem az égre. Gyönyörű a naplemente! Fekete, fehér, néhol egy kicsi kék és sárga is belejátszik a színkavalkádba. Ez varázslatos! Le akartam ülni, de nem sikerült, így a hátamra zuhantam. Gyorsan felálltam, és újrapróbáltam. Na, kicsit még billegek, de meg lesz ez! Amikor kényelembe helyeztem magam, még figyeltem, ahogy a fénylő korong lebukik a dombok mögé. Előttem egy nagy rét terült el tele virágokkal, mint valami pöttyös takaró egy óriási kutya hátán. A nap már régen lement, de anyám még mindig nem jött vissza, én meg még mindig a fenekemen ültem. Hirtelen valami megmozdult a fűben. Odakaptam a fejem és füleltem. Megint...még egy kicsit várok...már megint! Na jó, elég, ezt nem bírom! Felugrottam, és rávetettem magam a mozgás forrására, s lám mi volt az? Hmm, nem is tudom. Olyan hosszú farka van, és...jesszus, hiszen ennek kihullott a szőre! Szegény pára. A bőre kékesen csillogott a holdfényben, szemei szikráztak s hosszú nyelvét, folyton rám öltötte. Addig mozgolódott, amíg ki nem csúszott a karmaim közül. "Na, várj egy kicsit, játsszunk valamit!"-vakkantottam neki, de ügyet sem vetett rám. Gyorsan elkúszott a magas fűben. Még egy ideig csak néztem utána, aztán rávettem magam, és anyám után indultam. De merre is ment? Hát nem tudom, menjünk az út felé. Biztos odament, meg amúgy is, kíváncsi vagyok, mi van a réten túl. De olyan messze van! Na nem baj, biztos van ott valaki, akivel lehet játszani. Én vidáman, ugrándozva megindultam a  magas fűben a szürkés csík felé. Már nagyon közel voltam, amikor fura szagot éreztem. Ismerős, még nagyon kicsi koromból. Olyasmi, mint amit anya szokott enni, olyan husi szerű, de ez más... Nagyon megijedtem. Hátra csaptam a füleimet, és szinte hason kúszva folytattam az utamat. Mikor odaértem, már tisztán láttam mindent. Anyu az úton feküdt, és nem vett levegőt. Most játszik, vagy ez komoly? Megszagoltam. Igen, belőle áradt az a hús szag. És még mindig nem lélegezett. Gyorsan a hátához szaladtam, és megbökdöstem az orrommal. "Gyere anya, ez nem vicces! Éhes vagyok! És tudod mit láttam? Na, tudom, hogy kíváncsi vagy, de csak akkor mondom el, ha felkelsz!"-nyöszörögtem, de  hiába. Azért lefeküdtem mellé, ha felébredne, akkor azonnal elújságolhassam neki az apró, szőrtelen bigyót. Alighogy lehasaltam az útra, a sötétségből hatalmas, földet rengetően hangosan zümmögő szentjánosbogarak világítottak a szemembe. Mit is mesélt anya...? Hogy mindig fussunk el a nagy bogarak elől? Nem, biztosan nem ezt, a bogarakkal még ő is szokott játszani. Nem volt időm tovább gondolkozni, mert a bogarak már üvöltöttek. Pont úgy, mint a rét melletti síneknél az a hatalmas, füstokádó kígyó. Én nagyon megijedtem, fel is pattantam, de anyát nem hagyhattam itt! "Anya, anya gyere! Itt a kígyó!"-de ő meg se mozdult. Én anyám elé ugrottam, a bogaras kígyóval szembe, és ugatni kezdtem. Még nem megy úgy mint anyának, még nem elég ijesztő! Nem akar megállni! Kétségbeesetten vakkantgattam, de hiába. Már nagyon közel volt, de én még kitartottam. Na most, na most egy nagyot! De elcsuklott a hangom. Mindjárt ideér! Behunytam a szemem, nem tudtam, mi fog történni. A kígyó viszont alig pár méterre tőlem megállt. Félve kinyitottam a szemem, és elszörnyedtem. Valaki egy átlátszó izébe szárt több ezer szentjánosbogarat! És a kígyó sem olyan volt, mint a síneknél. Nem is tudom, inkább olyan kő szerű. Ki tehetett ilyet, hogy még egy kígyót is feldarabol?! Ekkor felnyílt az izé hasa, és egy magas, vékony, két lábon járó valami szállt ki belőle. Én megint beindultam. Csak úgy pattogtam az üvöltözéstől. "Ki vagy te, és mit tettél szerencsétlen állatokkal? Azonnal követelem, hogy engedd szabadon őket, a kígyót meg gyógyítsd meg, de most azonnal! Hallod?!"- a valami odarohant hozzám, de nem ijedtem meg. Ő viszont igenis rémültnek látszott. Ahogy közelebb ért, elállt a lélegzetem. Ennek a valaminek csak a fején volt szőre, ott viszont gyönyörű, hosszú és pont olyan sárga, mint a nap. Egy hatalmas, kékes tulipán volt rajta, a nyakában meg egy égszínű kövecske csüngött. Csodás ez az izé, és biztosan nagyon kedves. Lehet, hogy ő a nap! De akkor miért zárta be a bogarakat? Áh, hagyjuk a bogarakat a fenébe, anya is mindig fogságba ejti őket a hasában. Odarohant anyához, de azonnal vissza is hőkölt. Félve rám nézett. Jajj, azok a szemek! Pont olyan színűek, mint annak a kis hosszú farkú bigyusznak a bőre! Kék, és szürkés szín. "Szegény kutyus! Valamelyik barbár elütötte az anyudat?" Nem értettem mit mond, de nem is érdekelt. Lassan felém nyúlt, és felemelt. Nagyon puha mancsa volt, és nem volt körme. Az ölébe vett, és betett a kígyójába. Egész kényelmes. Gyorsan bepattant ő is, és beindította az állatot. "Ez egy kocsi."-mondta mosolyogva, majd rámutatott az átlátszó dologra, ami velünk szembe volt-"Kocsi." Kocsi...akkor nem is kígyó! Vagy lehet, hogy a kocsi igazából kígyó? Na mindegy. Lassan hátra indultunk, aztán újra előre. Láttam anyát, még mindig feküdt. "Ne félj anya, pihend ki magad! A többieket ott hagytam, alszanak! Minden rendben van, elmegyek a nappal, nem kell félteni! A hosszú farkú csupasz valamit meg majd keresd meg!"-vakkantottam. A nap szomorúan rám nézett. Nem tudom, miért ennyire bánatos, de nem tetszett, mert én is lelombozódtam. Nyugi már, nincs semmi baj! Rá vetettem magam, és őrült módjára nyalogatni kezdtem, mire ő csak nevetett. Na, így kell ezt csinálni! Nagy nehezen levakart magáról, és folytattuk az utunkat. Most biztosan felvisz magával az égbe. Majd együtt köszöntjük a hajnalt, a holdat és a csillagokat...