2.fejezet: Végső megnyugvás? Nem hiszem...

Sziasztok!
Ezt most így a blogon kívül mondom. A téma az 1D + fanok. Ettől most bocsánat, de tényleg agyfaszt kaptam! Directionerek! Vannak a rajongásnak határai! Nem akarok én senkit sem megbántani, de ez már beteges! Megölni, a saját kutyáját, csak hogy bejelölje egy hirtelen felkapott valaki?! Most ha itt lenne mellettem ez az idióta, én csigaállagúra verném, aztán leönteném egy zacskó sóval! Meg is érdemelné! Remélem, hogy legalább elmegyógyintézetbe kerül. -.-" És én most őszintén, teljes szívből sajnálom a fiúkat. Főleg Niallt... igen, tudom, hogy ma van a szülinapja, de hát még a csapból is ez folyik! Mindegy, nem ez a lényeg, hanem az, hogy most biztos úgy érzik, hogy miattuk történt az egész. Még fel is köszöntöttem szerencsétlen gyereket...
Asszem ennyi a nyilvános kiborulásom, a bnőm egy kicsit tartalmasabbat kapott. A blog ezen része természetesen egy kicsit morbidabb lett, mint akartam, de hát ez van, ilyen a hangulatom, sajnálom.
°Hug Me°

Sokáig haladtunk az úton, miközben a nap mindenfélét magyarázott nekem. Kicsit sem zavarja, hogy egy szót sem értek a makogásából? Sokszor emlegetett valami kutyát...azt hiszem, ez lehetek én. A távolban egy hatalmas buborékot láttam, ami a földből jött ki és úgy ragyogott, mintha több millió csillag lenne bezárva az óriási burokba. "Az ott már a város."-mondta a Nap. Én értetlenül ránéztem. Nem értettem tisztán, és tudni akartam, hogy hova megyünk. "Hé Nap! Most akkor hova megyünk? Ottba? Vagy Márba?"-vakkantottam neki. Ő csak mosolyogva rám nézett. "Mi az kutyus? Megyünk a városba!" Most mi van? Na ne kavard a kutyagumit! Mi az a bigyó? Nyöszörögtem, de hiába, nem mondott többet. Hát jó, akkor Oárba megyünk. Hmm, most így egész csodás ez az új szó... Oár...ott és már. Lassan beértünk Oárba. Igen, itt van az a rengeteg csillag! Mindegyik egy égig érő, szürke, lomb nélküli fán. Az óriásfákon tanyázott még a hajnal is. Apró darabokra volt esve, és mindig másmilyen volt. Volt olyan darab, ami fel-fel villant, de olyan is, ahol egymást kergették a fények. Itt Oárban olyan világos van, mintha nem is éjszaka lenne. A gyönyörtől lehunytam a szemem, de meg is bántam a dolgot.

A fejemben minden sötét volt. Egy olyan valami futott felém, mint az én Napom, csak a szőre fekete volt. Ijedtnek látszott. Kétségbeesetten kiáltott valamit, de semmit sem hallottam belőle. Oda akartam szaladni hozzá, de nem bírtam megmozdulni. Ekkor hátulról ledöntötte egy koromfekete fajtársam. Rám meredt. Szemeiben lángolt a gyilkolás iránti vágy...

Hirtelen felpattantak a szemeim. Mi volt ez? Bugyután a napra néztem, hátha ő tud valamit, de ő csak előre meredt, és figyelt. Végül egy álomnak könyveltem el az egészet, és nem töprengtem rajta. A csillagok itt sokkal fényesebbek voltak, mint az égen. Anyám régen mindig azt mesélte, hogy egyszer mind elmegyünk valahova, ahol nagyobb a ragyogás, mint nappal és több a pillangó, mint az egész réten összesen. Akkor most itt lennék? Nem, anya azt mondta, hogy hosszú út áll még előttünk, de ha egyszer odaértünk, kipihenhetünk mindent. Biztosan van még valami feladatom itt Oárban... Ahogy ezen töprengtem, észre sem vettem, hogy a kocsi megállt, a Nap meg kipattant. A maga után hagyott résen friss mező és más kutyák szaga áradt be.Nekem is felnyitotta az oldalt, és én is kiugrottam. Öreg éjszaka lehetett, az ég is tele volt apró csillagokkal...akkor biztosan több ilyen Oár is van valahol. Körbenéztem. Tőlünk nem messze egy magányos csillag pislákolt. Én odaszaladtam hozzá, de ahogy egyre közeledtem, a kutyaszag is felélénkült. Hátranéztem, de a Nap még mindig csak a kocsijánál matatott. El akartam kapni a csillagot, úgyhogy őrült ugrálásba kezdtem. Csak nem sikerül! De magasan van! Addig ugráltam, amíg be nem vertem a fejem valamibe. A földre zuhantam, de gyorsan fel is álltam. Mi volt ez? Lassan közeledtem az égig érő, vékony, szürke fához. Megszagoltam...hát...biztos itt Oárban ilyenek a fák! Felnéztem, hogy látom-e a tetejét, de a csillag csaknem megvakított. Összetapasztottam a szemeimet és lehajtottam a fejem. Nem lesz ez így jó! Pislogtam párat, és újrapróbáltam. Igen, látok valamit. De hisz ez a fa fogságba ejtette a csillagot! Várjunk. Hát persze! Ezért nem zuhannak le az égről! És ezért ennyire más ez az oári fa! Hogy erre hogy nem jöttem rá hamarabb? Ahogy így gondolkoztam, egyszer csak megfogott a Nap és az ölébe vett. Na, most mi van? Még körbe akartam nézni! "El ne szaladj te butus!"-mondta intő hangon. Úgysem értem mit makogsz!-ugattam rá, de hiába. Ő elindult egy úton, nekem meg tűrnöm kellett. De ez a kutyaszag... Nagyot szippantottam a levegőbe. Jó sokan lehetnek. Többen mint én, meg a testvéreim! Én nagyon megrémültem, és kivetettem magam a Nap karjai közül és futásnak eredtem. Ő ordibált valamit, de már nem értettem. Hirtelen hatalmas fák között találtam magam. De olyan igaziaknál! Jajj, de jó volt viszontlátni őket! Ettől még jobban futottam, és már nem törődtem a Nappal. Csak futottam a rengetegbe. Olyan jó volt érezni a ropogós tűlevelet a mancsom alatt! Hamarosan kifáradtam, és lassítottam a tempón. Még így ügettem néhány métert, amikor kétségbeesett kiáltásokat hallottam. "Segítség! Segítsen valaki!" Megtorpantam és füleltem. A hang pont velem szemből jött. Én megindultam, de nem kellett volna annyira nekirugaszkodnom, mert már előttem is állt ő. Hasonlított a Napomra, de mégsem. A fején sokkal rövidebb volt a szőr, mélyebb hangja volt és durvább vonásai.

Elől ültem egy kocsiban, pont ott a nagy kör alakú izé előtt. Óriási sebességgel száguldottam lefele. Hátranéztem. Mögöttem ült az a hosszú szőrű Nap, akit megölt a fekete kutya, és mellette egy olyan, akihez odafutottam az erdőben. Egymásba kapaszkodtak, és kiáltoztak. Az erdős valaki előrehajolt, pont mellém és valami fekete ágat feszegetett, de hiába. Rémülten felkapta a fejét, mire a Napféle sikított. Én is előrekaptam a fejem, és egy nagy, szürke falat láttam. A kocsi óriási erővel nekiütődött. Az elülső átlátszó dolog szilánkokra tört és az erdős nekirepült a falnak. A fekete szőrű Nap is előre esett, és beverte a fejét a kör melletti gombokba. Nekem semmi bajom nem lett, de ahogy körbenéztem, mindent elborított az a vörös folyadék, ami anyámat is körbevette...

Na jó, én kész vagyok! Mi volt ez? Még egyszer végigmértem ezt az erdős valakit és megállapítottam, hogy kísértetiesen hasonlít a látomásomban látottra...csak neki fekete a szőre, aki én láttam, annak meg barna volt. Ő fuldokolva lihegett. Az arca telis-tele volt karmolásokkal, és a lábán egy mélyebb seb is látszódott. Csak úgy dőlt belőle a vörös, husi szagú cucc. Hátranézett. Egy apró, barnás-vörös valami üldözte. Hosszú, lompos farka, bolyhos füle és hegyes fogai voltak.Ilyet sem láttam még. Én elé vettem magam, és magabiztosan megálltam az erdős előtt, a bolyhossal szemben. A kis vakarcs egy pillanatra megállt, de ezúttal én lettem a célpontja. Pont erre vártam! Letámadtam, és pont úgy, ahogy anyám mesélte, elharaptam a torkát. Összekarmolt, a pofimat meg is harapta, de legyőztem. Lassan elernyedtek a karjai, és a végén már csak lógott ki a számból. Én örömmel vittem az erdősnek, de ő eltűnt. Ledobtam a bolyhost és szimatolni kezdtem. Háhá! Megvagy te kis szökevény! Bújócskázunk? Boldogan, ugrándozva indultam a szag után, és megtaláltam őt a földön feküdve. Éreztem, hogy szenved. Rám nézett. Szemében fájdalom és feladás tükröződött. Jajj ne csináld már! Gyere, kelj fel! Olyan jót játszottunk, nem feküdhetsz ki ettől a kis futástól!-próbálkoztam, de hiába. A távolból kiáltásokat hallottam. "David! David, merre vagy?" "Itt vagyok Impala!"-üvöltötte teli torokból. Gyors lépteket hallottam közeledni, de lassan minden homályba borult. Nem értettem. Ez lenne az a végső megnyugvás, amiről anyám annyit mesélt? Nem hiszem... Ez túl fájdalmasan ér véget...Ez még nem lehet az!  Lenéztem a földre...már megint az a folyadék...csak most, mintha belőlem jönne...mint a vízfolyás...összeestem...